Kürtőskalács

A fahengerekre tekert, nyílt tűzhely parazsánál sült kalács receptje és készítési technológiája 1680 után német nyelvterületről került a magyarokhoz, amikor az erdélyi fejedelmi udvarban magyarra fordították Rumpolt 1581-ben megjelent szakácskönyvét. 1723-ban már kürtőkalács néven rögzítette egy magyar nyelvű írás. 

Más területeken nevezték még dorongos fánknak, botra tekercsnek is. Ezek az elnevezések nem mások, mint a német Baumkuchen tükörfordításai.

Korabeli Kolozsvári feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a kürtőskalácsot a XVIII. században Erdély nagyvárosaiban már gyakran sütötték.

A XX. század elején a kalács felületét kristálycukorral és dióval kezdték ízesíteni. A megpörkölt cukros diódarabkákkal még kedveltebbé vált a készítmény.

Ízesítés és a sütési technológia alapján megkülönböztethető a csíki, a kászoni, az alföldi kicsi és a dunántúlikürtőskalács. A hagyományos ünnepi étrendben a csíki és a kászoni kürtőskalács kapott szerepet: esküvőre, keresztelőkre, fontos vendég tiszteletére sütötték, és még ma is sütik. A kicsiny, alföldi kürtőskalácsokat akkor készítették, amikor a gazdaasszonynak volt ideje ezzel bíbelődni. A dunántúli kürtőskalács, amit olajban sütöttek ki és a kisnemesi közösségekben volt népszerű, már a múlt emlékeihez tartozik.

A kürtőskalács hazánkban jelenleg az erdélyi táplálkozáskultúra jelképévé vált. Többnyire az anyaországba áttelepült erdélyi emberek készítik.